Van öt perced?

Rohanunk. Elsiklunk egymás mellett és a napok felett. Hajszoljuk a pénzt, a munkát, egy jobb pozíciót, miközben észre sem vesszük a másikat. Én vagyok, te vagy, de hogy igazán mi van a színfalak mögött, nem tudod. Vagy megkérdezted? Szántál rá legalább öt percet, hogy a másikat figyeld? Első olvasásra könnyűnek tűnik, mégis nehéz a figyelmet összpontosítani, akár csak öt percre. Én kipróbáltam, mindennapos szinten elég nehéz csinálni, de megéri. Ezáltal jobban megértem a társamat és higgadtabban tudom kezelni a konfliktusokat. Ha ezt már ketten játszátok, mégjobb lesz az egész. Ő figyel rád, te figyelsz rá, a végén még megismered a valódi énjét. 

A legtöbb ember álarcot visel. Mást a munkahelyen, mást otthon és megint másikat, ha rokonságban van. A szögön mindig lóg valamelyik, csak cserélgetjük. És mi ez valójában? A megfelelés. Idomulhatunk mindenkihez valamiért, de ne ez legyen otthon, a fészekben. Ott kellene biztonságban érezni magad, buta álarcok nélkül levegőt venni, beszélgetni, nevetni, együtt sírni, őszintének lenni. Fel kell vállalni, ha pocsék nap van a hátunk mögött, ha nincs kedvünk anyóshoz menni, ha csak egy sör esne jól, ez min-mind nyíltság kérdése. Közben a partner pedig figyel. Figyel arra amit mondasz, ahogy mondod, ahogyan megérinted, hallgatja a hangsúlyod. Nem kell sok, csak öt perc. Eleinte. Aztán lehet több is, ha ez már rutinná válik és automatikusan tudsz figyelni. 

Én még annyira az elején vagyok, hogy le kell jegyeznem dolgokat, különben elfelejteném. Akkor pedig úgy se lenne semmi értelme. Figyelni akarok és tanulni. Látni a másik fejlődését, jobban érteni őt és segíteni. Nekem van öt percem. Minden nap. Egy hónap múlva pedig lehet, hogy tíz percig tudok figyelni. Úgy, hogy ne kelljen a másiknak álarcot viselnie előttem, felteheti a szögre a többi mellé. Mert én figyelem Őt, és úgy akarom megismerni, ahogy eredendően megalkotott.