Örökkön örökké?

Amikor először láttam azt a bizonyos szempárt, megállt körülöttem a világ. Még ma is emlékszem, ahogy az a kékség szinte világított a sötét helységben, és a baseball sapka csak még inkább vonzóbbá tette a tekintetet. Pillantásunk találkozott, az egész olyan mámorító volt, azt hittem álmodok. Itt van egy oltári vonzó pasi és engem néz. Engem. Hát ki vagyok én? Se szexi, se feltűnő, eléggé zárkózott és csendes. Az Ő teljes ellentettje. Napokig álmodoztam róla, nem tudtam, és nem is akartam kiverni a fejemből, és rettenetesen vágytam arra, hogy újra lássam. Eldöcögött egy hét. Újra szombat, ugyanaz a hely. És ott van! Istenem, ott van és megismer! El sem hiszem, hogy ez velem történik. Már-már azt képzelem, hogy ez az ember nem is evilági, de ha mégis, akkor csak én beszélem be magamnak, hogy egymást nézzük. Huszonévesek vagyunk, de úgy érzem magam, mintha tizenhárom lennék. Nincs egy tiszta gondolatom, sőt, gondolataim sincsenek. Csak Ő van.

Azt hihetnénk, hogy az ilyen elsöprő érzelmek csak filmekben létezik. Márpedig nem. Persze én se hinném el, ha nem élem át. Buta a csengése a mondatoknak, tisztára mint egy lelkes tini, aki azt hiszi láthatatlan és menthetetlen. Bizony, az a szerelem elkezdődött, éveken át tartott. Viharos volt és érzelem dús, nagy harcokkal és nevetésekkel, mégnagyobb szakításokkal. Soha nem jelentettem ki olyat, hogy valaha is lesz férjem, de Róla képes voltam elhinni. Hihetetlen nagy bizonyossággal tört rám az IGAZI érzése, és kézzel-lábbal igyekeztem magamnak megtartani. Ahogy az lenni szokott, az erőlködés és a kisajátítás senkinél sem nyerő. Sem a szabályok és a határok huzogatása. No meg a szabályok lefektetése. Kérem szépen, ez már így nem kapcsolat, hanem birtoklás egy tárgyat. Az ember pedig nem birtokolható. Ő elindult balra, én jobbra, összetört szívvel éltem tovább napjaim, majd az éveim.

2009 London. Imádlak új élet! Új ember lettem, nem csak a levegő változás miatt. Felnőttem. Önállóvá váltam és büszke voltam rá. Végre magam lehetek, élhetek, alakíthatom az életem és a karrierem. Talán örökre itt maradok - gondoltam ezerszer. Szerettem a munkám, csak a főnökeimet nem. Aztán találtam egy helyet, ahol szerettem mindent és mindenkit. Akkor is azt mondtam, hogy maradni fogok. Minden jó volt, csak egy dolog hibádzott: kerültem a kapcsolatokat, az érzelmeket, a másik nemet. Egyszer aztán jött egy fiú, fiatalabb volt nálam öt évvel, igazi nagy gyerek stílussal és megkedveltem. Kicsit bicegve indultunk neki, ráadásul egy hatalmas pofonnal nyitottam, de idővel minden a helyére került. Két és fél évet voltunk együtt, szintén nagy csalódással és összetörve álltam tovább. Idővel persze megértettem a "hogyan jutottunk idáig?" kérdést, rájöttem válaszokra, utána könnyebb volt megbocsátanunk egymásnak és távoli barátok lettünk. Talán egy időben még jobban is működött, mint a párkapcsolat. 

2013 még mindig London. Szeretem, de már nem annyira. Kezdem ridegnek érezni az egész várost, az embereket. Már a munkám sem az igazi. Sokminden változott, elegem lett az ígérgetésekből. Kidolgoztam a belemet, mégsem jutottam sehova. Gyűjtögettem a pénzemet, csak azt nem tudtam, hogy mire. Egyszer megálltam elgondolkozni, hogy ez min mind tök jó, hú dejó a tartalék, na de minek van, ha nem is élvezem? Hiszen megdolgoztam érte, mégsem költöttem el. Megérdemelt pénz volt, jól mutatott a bankszámlán, mégsem szerettem hozzá nyúlni. Így is fájt a szívem, ha repjegyet vettem belőle mert haza utaztam szabadságra. Éreztem, hogy egy kicsit gázos vagyok, hiszen ez nem normális amit művelek. Dolgozok, hogy dolgozhassak és mégjobban becsüljenek. Szánalmas. Még arra se voltam képes, hogy elmenjek bulizni. Fél évente elég volt mert így is öregnek éreztem magam. Tiszta nyugdíjas élet, elég nekem az a rohanás, ami a munkahelyen van. Jött a hideg, már nem emlékszem, hogy ősznek vagy télnek nevezzem a pontosítás érdekében. Végülis mindegy. Fárasztó egy napom volt, egy vendéglátósnak sosincs megállás, főleg ha alatta beosztottak vannak. Örültem, hogy leszálltam a buszról és hazafele vonszolhattam magam. Fáztam és fáradt voltam. Néha mindig azt számoltam, hogy még hány méterre lehetek a háztól, bírják-e odáig a lábaim? Dalol a telefonom, üzenet érkezett. Az internet csodája, hogy mindig elérhető vagyok mindenkinek. Nézem a kijelzőt, de nem ismerem ezt a személyt. Egy újabb idióta - gondoltam magamban - biztos a társkeresőről, ahová egyszer unalmas pillanatomban regisztráltam, mert ismerősök azt mondták, hogy tök király és mulattat. Hát engem kimondottan idegesített. Megnyitom az üzenetet, ugyan már, ki ez és mit akar?

"Szia,.....vagyok, stb. Istenem, csak ezt a nevet ne! Egy barátján keresztül írt, megannyi év után, csak azért, hogy bocsánatot kérjen a sok évvel ezelőtt történtekért. Igen, az a bizonyos srác mára felnőtt, és talán megvilágosodás érte, hogy képes volt megkeresni tizenhárom év után. Úgy ledöbbentem, hogy még a mérgem is elszállt és képes voltam azt gondolni, hogy "jaj de drága", meg hasonlók. Persze milyen egy sértett nő, tökmindegy hány év távlatból nézzük, feldugott orral és pikáns hangnemben megkértem, hogy felejtsen el. Így is történt. Nem keresett, nem zaklatott.

2014 tavasz. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lehet vele. Hát mutassuk meg, hogy milyen viccesek és vagányak vagyunk- gondoltam - írjunk valami frappánsat az új fényképéhez. Azonnal reagált is, ezzel elindult egy új szakasz az életünkben. Sok beszélgetés, nevetés, közbe vetve egy-két "mégis meggondoltam magam és ezt nem kellene csinálnunk" kijelentés után éles találkozás egy meleg júniusi napon nagyon sok év után. Semmit nem változott. Ugyanolyan szexi és sármos, vicces, látom, hogy zavarban van, talán most először vettem észre ilyet rajta. Örültem, hogy képes vagyok benne káoszt okozni :D gonosz vagyok? Neeeem, csak örömmel töltött el ez az egész, hogy látom rajta, hatással vagyok rá. Én, aki huszonévesen is szürke kisegér volt, mégis megmozgatott benne valamit. Eljött a nyár, egy teljes hetet sikerült együt töltenünk. Mennyei pillanatok voltak. 

2014 október. Őrlődés és döntés. Már annyira nem szeretlek London, hiányzol Magyarország. A fenéket :D De nem tudok elmenni mellette. Nem tudom nem szeretni. Nem tudok a szigetországban maradni azzal az érzéssel, hogy ketté szakadok. Munka, pénz, barátok, jövőbeli melóra néző kapcsolatok, már semmi sem számított. Hittem abban, hogy így vagy úgy, de eljutok oda, ahol lennem kell, és ha itt az ideje, azzá válok, akivé lennem kell, amit még odafent ígértem magamnak születésem előtt. Haza- és hozzá költöztem, éldegéltünk, háborúztunk, nevettünk, aztán egy nap elkezdtem utálni magam a döntésemért. Tényleg ér annyit egy régi szerelem, hogy feladjak érte mindent, ami felépítettem? Először a válasz igen. Aztán nem. Egyik héten megint igen, másik héten egy erős nem. Ez a körforgás kikészített, eszembe juttatta, hogy ugyan ezt csináltuk régen, megettük egymás életét. Aztán rájöttem, hogy tévedtem önmagammal kapcsolatban. Azért menekülök megoldás helyett, mert félek. Félek attól, ami még be sem következett. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tud tönkre tenni ez a bénító érzés, képesek vagyunk elfutni ahelyett, hogy megoldanánk a dolgokat. És ez a gyönyörű szemű, férfivá érett ember kitartott és annyira hitt bennünk, hogy nem adta fel. Sosem. Akkor sem, amikor hisztis voltam és egy tini szintjére süllyedtem. És mindennek eljött a maga ideje.

2015 késő ősz. Egybekeltünk. Mondhatom, hogy egy fiatal huszonéves álma vált valóra. Mindig azt hittem, hogy ez csak vágyálom marad. Mégis megtörtént. Hogy örökkön-örökké? Hajlok az igenre. Bár nemtudom, merre visz az utam, egy irányba az övével, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy erre a szerelemre meg kellett érnünk, fel kellett nőnünk, és akkora erővel bír, hogy az égben köttetett még a születésünk előtt. Nem tudjuk, meddig tart a közös utunk, de nem is gondolkodunk ilyenen, mert csak az számít, hogy itt vagyunk egymásnak, és sok év távlatából végig nézve már értem, hogy mi az igazi szerelem, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz láthatatlan kötelékek, hogyan fonódnak össze sorsok. Tudom, hogy nem sokat számít ez a papír, nekünk is csak egy földi jelképe és tanusítványa annak, hogy két lélek itt a földön is összetartozik.