Gyerekvállalás...de mikor?

Elhagyva huszas éveinket, roham tempóban közeledünk a harmadik x felé, mi, nők már igencsak játszadozunk a "mikor hozza a gólya?"-gondolattal, még akkor is, ha egydülállóak vagyunk. Legalábbis velem így esett. Eszembe jutott többször is, majd ahogy érkezett, úgy távozott a kérdés. Néha elképzeltem az aktuális páromat apaként, és szomorúan láttam be, hogy nem hiszek bennük. Az egyik túl gyerekes volt, a másik öntörvényű, a harmadiknak pedig mindig csak a bulizáson és ivászaton járt az esze. Elkeseredve vallottam be magamnak, hogy a harmincat túllépve még sehol sem vagyok: állandó lakhely és partner hiányában akármit is ábrándozhatok. De sebaj, a munka mindig az első!-ugye? No, meg a karrier. Mi van akkor, ha már elértük azt, amit akartunk? Vagy esetleg teljesen más irányba akarunk menni, mint amit eddig csináltunk? Ha előről kezdenénk mindent, ide értve a szamárlétrát, hány évünkbe telik majd újra a csúcson lenni? És ha netán közben betoppan a várva várt személy, akiben meglátjuk a tökéletes apa-szerepre valót? Hát igen. Kérdések halmaza járja be fejünket mindig :) Mentségünkre szóljon, szerintem nem igaz az állítás, miszerint a nők állandóan jártatják a fogaskereküket, pontosítva nem csak a nők! Igenis, akinek meg van a magához való esze, úgyis a jobbnál jobb megoldásokon fogja törni a buksiját, főleg ha fontos kérdés előtt áll. 

Amikor harminhárom voltam, állandónak mondható párkapcsolatban éltem, jók voltak a kilátásaink a jövőre nézve, megint felmerült a nagy kérdés. Ő lenne az? Most van akkor itt az idő? És, ahogy ez lenni szokott, uccu neki, állítsunk gyorsan fel menekülési útvonalakat, keressünk kifogásokat, meneküljünk amerre látunk. Miért is? Az én esetemben, mert így szoktam meg. Hülyén hangzik, de mindig ezt csináltam. Ha nem is tudatosan, de kreáltam magamnak az ostobaságokat, hogy ez úgysem lesz tartós mert túl jó minden, biztos van valahol valami bibi, csak én nem veszem észre, különben is, az az elsődleges, hogy dolgozzak még jó sokat, hogy mégtöbbet tudjak félretenni...pénz, mindig megy a kuporgatás, a gyűjtögetés. Jó sokáig azt mondtam magamnak, hogy "tartalék, ha esetleg történne valami", de mélyebben megnézve a dolgokat és az életemet, rájöttem, hogy a munka mellett nem is éltem. Nem mondom, hogy nagyon sok pénzt halmoztam fel, de egyedül állóként, szimpla munkával, nem költve semmire, hát maradt mindig. Sosem voltam az a pénzszóró típus, de még így is mindig megválogattam, hogy mit, mennyiért veszek meg, elmegyek-e vacsorázni, moziba, esetleg befizetek egy külföldi útra. Persze sosem jutottam el oda, ahová szerettem volna mert azt az utat sosem fizettem be. És sosem öltöztem úgy, ahogy szerettem volna, és nem jártam állandóan szépítkezni sem. Szóval ott voltam egy tökjó kapcsolatban, amikor rá kellett jönnöm, hogy a kifogásaim mögött a saját félelmeim állnak. Féltem magától a szótól, hogy anyaság. Sőt, mi több, szégyelltem magam azért, mert nem indult be az a bizonyos ösztön, hogy gyereket neveljek, családom legyen. 

Jelenleg harmincöt vagyok, férjezett és kismama :) Hogy készem érzem-e magam? Nem. Megjött-e a várva várt anyai érzés? Nem. De boldog vagyok. Tele vagyok félelemmel, de örülök, hogy az a párom, aki, mert tudom, hogy nagyon jó apa lesz, és tudatosan vigyázok a közös babánkra, mert féltem, még így is, hogy csak növekszik bennem, és szeretem is, különben nem lassítanék ennyire a tempómon, és figyelek az étel-ital bevitt mennyiségére és minőségére...stb. Igazából minden jött magától: a lánykérés, az esküvő, majd a baba. Gondolkodhattam volna még évekig, hogy ezt most ne, meg azt se, de annyira felesleges volt már útvesztőket gyártanom. Ha félek is, csinálom, mert jelenleg ezt érzem helyesnek. Az adott pillanatban döntöttem az érzéseimnek megfelelően: szeretem a férfit, hát igent mondok, egy hetet késik a menzesz, oppá, talán terhes vagyok!- pozitív. Nem baj, ez az élet rendje. Így van ez jól. Félünk rettenetesen, de nemtudom minek aggódok azon, hogy húsz év múlva mi lesz?! Tudom, hogy házasságok jönnek-mennek, no, meg semmi sem állandó, de tudom, hogy tényleg szeretem ezt a jóembert és nincs miért várnom. 

Én azt vallom, hogy minél érettebnek érzi magát az ember, annál nagyobb felelősséget tud vállalni dolgok felett. Élhet valaki huszonévesen is felelősségteljes életet, ugyanúgy, mint mások csak harminc után kezdik el. Nem szégyen ez, mindenki máskor érik meg dolgokra. Szerintem nincs is olyan, hogy túl későn, ha most leszámítjuk ezeket a biológiai dolgokat. Hiszek abban, hogy ha itt az ideje valaminek, az élet válaszként lehetőséget ad nekünk. Mert mindig dönthetsz, mindig van választásod. Én azt az utat választottam, hogy elhagytam egy országot ahol éltem, feladtam a munkámat, a barátokat....azért, hogy valami új dolog születhessen. Bíztam benne, hogy ez az új is jó lesz és szeretni fogom. Más, de szeretem. Nem úgy, mint az előző életformámat, de ezt is szeretem. Nem tökéletes, de sosem volt az, mégis bizalommal tudok minden egyes holnapra tekinteni.